Régmúlt idők tanúi, itt körülöttünk
A bánsági halmok -
a Pannon-síkság ősi temetkezőhelyei
A Tisza bal oldali mellékfolyóitól, az Aranka, Bega és a Temes által szabdalt szelíd bánsági síkságot az emberek máig már szinte teljes mértékben művelés alá helyezték, vagyis az a táj, melyet egykoron végtelen árterek és puszták tarkítottak, újabban hatalmas gabonatermő vidéknek számít, аmely emberek millióinak biztosít táplálékot. A szinte tökéletesen sík rónaság panorámáját bizonyos pontokon csak kisebb kúp- vagy kerekded magaslatok, népiesen kunhalmok „bontják meg”, amelyek közül a legnagyobbak még ma is megvannak kímélve a szántástól.
Az érintett halmok nem is természetes képződmények, bár kizárólag természetes anyagokból, azaz földből és homokból készültek. Emberi kéz alkotta őket és ezen a vidéken a legősibb emberi alkotások közé tartoznak. A régészettudomány eredetüket a rézkorba helyezi és becslésük szerint többségük több mint 4000 évvel ezelőtt, az indoeurópai népvándorlás legkorábbi hullámát alkotó, ún. sztyeppei népek tiszántúli letelepedésének korában keletkezett. A tudomány ma azon az állásponton van, miszerint az indoeurópai népvándorlás az i.e. III. évezredben, ezen nagy népcsoport ősi fészkéből - a Volga alsó szakaszáról és a Kaszpi-tenger térségéből indult ki, majd a rézkor folyamán e hatalmas populáció fokozatosan benépesítette Ázsia és Európa nagy részét, történetesen azt a hatalmas térséget, amelynek két végső pontját délkeleten Srí Lanka, északon-északnyugaton pedig Izland szigete képez.
Az eddig elmondottakból az derűl ki, hogy a bánsági, illetve a tiszántúli halmok építtetői valójában a sztyeppei pásztorok, az ún. "Jamnaja kultúra" hordozói voltak, amely közösség a Fekete-tenger északi partjairól hatolt be térségünkbe. Ez volt a részkor utolsó nagy vándorlási hulláma, amely kiváltképpen a Tiszántúlon éreztette hatását, és csak kisebb „betörései” voltak a Tiszától nyugatra eső részekre, vagyis a mai Bácska területére E halmok a sztyeppei pásztorközösségek vezető rétegének sírjait, illetve sírkamráit rejtik maguk alatt. Az elhunytat a halom közepén, sík terepen lévő sírkamrában temették el, majd ezt követően nagy mennyiségű földet összehordva, több méter magas halmot alkottak a sírkamra fölé. A vizsgált sírok néhány nagyobb, vörös színű festékrögön kívül más mellékletet nem is tartalmaztak. A meglelt festékrögök révén ezt a kultúrát máskülönben Okker-síros kultúrának is szokták nevezni.
Kárpát-medencei bevonulásuk során a sztyeppei pásztorok döntő többsége e térség keleti, tiszántúli részein (a mai Magyarország, Románia és Szerbia területén) maradt, minden bizonnyal azért, mert csak itt találhattak elegendő legelőt és itatóhelyet hatalmas állatcsordáik részére. Ezért az sem a véletlen dolga, hogy éppen a vizsgált területen maradt fenn a legtöbb őskori halom, melyeknek száma a becslések szerint meghaladja az 5000 objektumot. A Tiszától nyugatabbra eső területeken az őskori halmok száma jelentősen megcsappan, így a Duna-Tisza közén csak szórványosan, a Dunántúlon pedig már csak elvétve találunk ilyen őskori képződményeket.
Vajdaság területén az őskori halmok számát 600 körülire becsülik, bár teljes számbavételük még nem készült el. Tervszerű lajstromozásuk csak Észak-Bánság (Törökkanizsa, Csóka, Törökbecse község és Nagykikinda város) területén történt meg ezidáig, ahol összesen 211 halmot vettek nyilvántartásba, ezek között is csak egy pár nagyméretűt (9-10 méteres), mig az összlétszámon belül döntően a kis- és közepes méretű ( 1,5-5 méteres) halmok domináltak.
Az őskori halmok területünkön csoportosan vagy sorokban jelentkeznek, a régi folyópartok mentén (a Tisza régi partján) vagy a löszfennsíkok szegélyein, ugyanakkor teljesen hiányoznak az aluviális (korábbi alacsony, mocsaras) területekről.
Újkoron fontos tájékozodási pontoknak számítottak falvaink határaiban, melyeknek a helybéli lakosság idővel külön neveket adott. A leggyakrabban előforduló halomnevek a Velika- (Nagy-), Peskovita (Homokos-), Debela- (Kövér-), Rutava- (Rút-), Slatinska- (Szikes-) halom.
Nagykikinda határában a legnagyobb és legnevezetesebb őskori halomnak a Kingya nevű halmot tekintjük, mely a mai városközponttól 4,5 kilométerre északnyugatra található. Az egyedi sztyeppei flórával borított hatalmas halom 9 méteres magasságával és óriási méreteivel a vajdasági róna legmarkánsabb őskori halmai közé tartozik. Eddig még nem volt kutatva.
Torontál vármegye régebbi, a 18. század második feléből származó térképein (1765. és 1770. évi térképek) a Kingya halom a "Gingiova hunka" név alatt szerepel és mezsgyehalomként van feltűntetve az akkori csanádi és nagybecskereki kerületek határán.
Nevének eredete is érdekes dolgokra utal. A kelta nyelvben a Kingu, Kingyu, Khingu, Hingu név ugyanis királyt, illetve törzsfőnököt jelent. A Szabadka melletti Ludasi-tó partján emelkedő Hinga halom neve is a jelek szerint, ugyanebből a gyökérből származik.
A régészeti kutatások eddigi menete során a rézkori halmoknak, illetve tumulusoknak két jelegzetes típusa körvonalazódott ki: a halmok első csoportjánál csontvázas sírokat, a második csoportnál viszont hamvasztott (hamuvedres) sírokat fedeztek fel.
A csontvázas halomsírok csoportjából néhányat már Bánság területén is felkutattak. A felkutatott halmok Padé, Hertelendyfalva, Perlasz és Torontálalmás községek határaiban helyezkedtek el. A vizsgált tumulusoknál, illetve halomsíroknál közös elemként szerepel a halott zsugorított csontvázát tartalmazó sírkamra, melyet faburkolat, azaz sátor formájú faszerkezet képezett. Sírmellékletként a felkutatott sírkamrákban csak okker-festékmaradványokat, azaz vas-oxid rögöket találtak. Kivételt ezen szabály alól csak a Hertelendyfalvában felkutatott halomsír képezett, ahol az elhunyt zsugorított csontváza mellett, az okker-festékmaradványokon túl még egy ezüst hajkarika is előkerült.
Észak-Bánság területén a Jamnaja kultúrától eredő halomsírok közül tervszerű régészeti kutatások egyedül a Padé határában található barnaháti halmon folytak. A 60-65 méter átmérőjű és a 86 méteres tengerszint feletti magassági pontot elérő halom a vidék legmagasabb pontjai közé tartozik. Az Aranka folyó egykori partján, a folyó torokolatvidékének tágabb térségében emelkedik (a mai Padé és Szaján között félúton, a barnaháti téglagyárral szemben). A kutatások kimutatták miszerint a barnaháti halmot két szakaszban, két egymástól eltérő időben idetemetett személyek sírjelzékeként építették meg. Egyszóval, két temetkezés is történt ezen a helyen, így két sírdombot alakítottak ki, melyeket egymásra építtettek.
A sírkamra fafedelének maradványait a berlini (akkor Német Demokratikus Köztársaság) Történeti és Régészeti Intézet laboratóriumában elemezték. A C 14-es elemzés megállapította, hogy a fedél készítéséhez használt fa i.e. 2370-ből származik, vagyis ezekből az elemzésekből az derűl ki, hogy az itteni két sírkamra, valamint a föléjük emelt sírdomb több mint 4200 évvel ezelőtt készült.
Az őskori halmok másik jellegzetes csoportját a hamvasztott (hamuvedres) sírokat tartalmazó tumulusok képezik. Környékünkön az első ilyen típusú halmot a múlt század 30-as éveiben Szerbkeresztúr határában fedeztek fel. Az akkor felásott ún. Slatinska humka (Szikeshalom) központi részében egy bikónikus hamuvedret találtak a halott elhamvasztott maradványaival. A hamuveder a halom központjában, az eredeti humusz szintjén volt beásva.
A múlt század 70-es éveiben a Mokrintól délre fekvő Aradi halom (Arađanska humka) nyugati oldalán végzett földmunkák során bukkantak egy hamuvedret tartalmazó sírra. A halott hamvai ezesetben egy nagyméretű, egyfülű serlegben voltak elhelyezve. Fedélként a serelegre egy agyagtálat helyeztek, melyen a Baden-kultúrára jellemző motivumok szerepeltek. A halom másik (keleti) oldalán ugyanakkor egy nyugat-keleti tájolású zsugorított csontvázas sír maradványaira találtak. A csontváz egy felnőttkorú férfie volt, akinek sírját csekélyen a löszrétegbe ásták be. A sír nem tartalmazott mellékleteket. A temetkezés módját és tájolását tekintve a felfedett sír a sztyeppei népek kultúrájához köthető.
A mokrini halomsírnak fontos üzenete van, mert az itteni leletek megcáfolatlanul arra utalnak, hogy a halomsíros temetkezés hagyománya a kárpát-medencei lakosság körében régebbi a sztyeppei-népek kultúrájától. A mokrini halomsír esetében az ott meglelt hamuveder az ún. Baden-kultúrához köthető, amiből kiderűl, hogy a vizsgált halomsír i.e. 3200-2800 között, vagyis több mint 5000 éve épült.
Sajnos, az őskori halmoknak a többsége nincs védelem alatt, aminek következtében csak az elmúlt néhány évtizedben több tucat ilyen földmű tűnhetett el a föld felszínéről, főként az út-, vasút- vagy csatornaépítést előkészítő földmunkálatok során. Így a múlt század 80-as éveinek utóján Novo Miloševo határában, útépítés közben a munkagépek először megbontották, majd a későbbiekben teljesen el is pusztították Galád halmát (Gladilova humka), amely egykoron Észak-Bánság legnagyobb őskori halomsírjai közé tartozott.
Csömöre Zoltán
Sztyeppei népek
A Kingya halom Nagykikindánál
A Császár-út melletti halom (Feketetónál)
Az Aranyhegy Feketetó közelében
A Kingya környéki halmok (1887. évi térkép)
A Torontálalmás melleti halom központi sirja (Dél-Bánát)
Vajdaság látképe halmokkal
Основна школа „Фејеш Клара“ је протеклог викенда, поводом наступајућег Дана школе који се обележава 21. марта, окупила у Кикинди многе љубитеље стихова и лепих речи из целе земље. У питању је Рецитаторско (онлајн) такмичење „Сада сањам мастила у боји“ које се ове године организовало по 4. пут. Учесници су, као и до сада, слали своје снимке које је четворочлана комисија прегледала и издвојила оне кандидате који су заузели првих десет места по броју бодова и пласирали се у финале.
